Élet egy betegségen túl

Szerda este 19:20ra volt előjegyzett nyaki és háti MR időpontom, ott voltunk már fél órával előbb… az egy dolog, hogy voltam olyan béna, hogy az eddigi leleteimet nem vittem el, !!de még a beutalómat se!!, úgyhogy a betegfelvevő kishölgy jószívűségére, és apa gyors vezetésére voltam hajlandó hagyatkozni bejelentkezés ügyben. A betegfelvevő hölgy nagyon kedves, udvarias, türelmes és segítőkész volt Aggódó Dorottyával szemben.:D Késett a vizsgálat 20 percet, ami nem is volt baj, addig legalább apa is megérkezett az eddigi leleteimmel. Behívtak a kezelőbe. Bemegyek, várakozom. Sehol senki.. Odaállok az ajtóba, hogy ugyan történjék már valami így este 8 tájt..:D Szép lassan, nyugodtan, nehogy elsiessük a dolgot, elindul felém az asszisztens(nek nevezett) nőnemű egyed, hogy öltözzek át, majd foglaljak helyet itt, A TOLÓKOCSIBAN -ő csak simán “szék”nek nevezte-, és majd jön és megszúr… Nézek rá értetlenül, és mondom neki “Elnézést, hogy ilyen értetlenül nézek, hálaisten régen jártam itt, de eddig nem így volt. Eddig le kellett vennem a melltartóm, az övem, és minden fémet magamról, és az öltözőben várakozni.” “- Igen, menjen, vetkőzzön le, majd üljön ide.” Oké, gondoltam teszem amit mond, majd elmagyarázza, hogy mégis mi a fene van most akkor…:D Leveszem a fémtartalmú ruhadarabjaimat, leülök a “SZÉK”be, várakozom. Belibben ez az asszisztensnek nevezett emberszerű lény – megjegyzem pont úgy nézett ki, mint aki most jött egy könnyebb rave partiról- ,se szó, se beszéd felteszi az elszorítót a felkaromra. Mondom magamban, most azért már rákérdezek, mi is a helyzet: ” -De jó, akkor végre rögtön beadják a kontrasztanyagot, és nem kell kétszer annyi ideig fekünöm a gépben?” ” -Nem, dehogyis, most csak beteszek egy BRANÜLT, az anyagot majd egy robotgép adja be.” És a branüllel ki is mondta a varázsszót. Nem, nem , soha újra, amíg eszméletemnél és szabad döntési jogomnál vagyok.Rögtön oda is kaptam a karomhoz, hogy “én ugyan biztos nem engedem!”. Néz rám a betépett fejével ez a kva (- sajnálom, nem tudom másképpen jellemezni-), “Jó, akarja ezt a vizsgálatot vagy nem?” Mintha ezt jókedvemből csinálnám, eszem-fszom megáll. ” – Nem, én nem AKAROM ezt a vizsgálatot, de muszáj.” “Akkor hagyja, hogy beszúrjam a branült.” ” -De miért kell branül, ha eddig bejöttek és beadták intravénás szurival?” ” – Nem értem, nem mindegy magának, kevésbé fáj, mint egy tetoválás.” ” -De az egy választott fájdalom. És nem is a fájdalomról van szó, hanem hogy félek a branültől, Debrecenben is majd’ elájultam tőle. Egyszerűen nem viselem el.” Erre megfogja a szorítót, ledobja az asztalra ” Jó, akkor fáradjon ki és várjon és legközelebb a vizsgálatot is megcsinálhatja magának!” és sértődötten kivonul a szobából, és még rám is csapja az ajtót. ( Hozzáteszem itt már az idegtől majdnem bőgtem.) Teljesen megalázva visszaülök az öltözőfülkébe, nyitva hagyott ajtóval, hogy ha kíséri ki az előttem levő pácienst, elnézést tudjak kérni az “extra igényeim” miatt. Erre megjelenik, rám csukja az ajtót szó nélkül, kikíséri a másik beteget, visszamegy a kezelőbe, majd ordít nekem, hogy akkor mehetek. Bemegyek, bocsánatot kérek. Meg se hallja. ” Feküdjön fel, a nadrágját tolja le térdig” ( Ezt ugyancsak nem értem miért kellett, mert a derekamat nem fotózták most, úgyhogy nem zavart volna be a gomb a nadrágomon a felvételekbe. ) Felfekszem, elhelyezem magam, újra megpróbálok “bocsánatot nyerni”. Válasz: “- Nem, csak nem értem miért jobb, ha én jövök be és szúrom meg, mert azt azért megengedi!” ( Le ne szakadjon már a lábad attól az 5 métertől- gondolom magamban, csendesen, miközben ő “ha nem haragszik, ezt lejjebb húzom!” felkiáltással cibálja még lejjebb a nadrágom,hátha nem érzem eléggé megalázva magam…) “- Persze, csak mint mondtam, nem bírom elviselni a branült.” Közben ráteszi a keretet és a fejtámaszokat a fejemre, FÜLDUGÓ NÉLKÜL. ( Ez eleinte fel sem tűnt, csak mikor elindult a vizsgálat, és úgy éreztem magam, mintha pont mellettem tört volna ki a III.világháború..) ” -Feküdjön mozdulatlanul, még ha akarna mozogni se tegye.” -oké, kösssz a tanácsot.- Kimegy, elkezdjük a vizsgálatot. Majd megfagyok a gépben, és még meg is süketülök. X idő múlva bejön, hogy akkor ő most megszúrja a jobb kezemet. Oké. Beszúrja, és közli: ” – Most is egy gép adja ám be, nem én adom az anyagot.” ” Jó, csak legyünk már túl rajta”-válaszolom, mert nem jókedvemből járok oda, nyilván… Leragasztja a sebet, behajtja a karom a mellkasomra, ” Ne mozduljon meg, kb negyed óra és végzünk”. Isten az atyám, én nagyon koncentráltam, de úgy feküdtem ott, mint a feszület, de éreztem, hogy a kényelmetlen póztól elkezdett lefele csúszni a kezem, pedig nagyon koncentráltam… Berongyol a szobába, mint a törökök Magyarhonba: “Van valami gond?” ” -ööö, nem, nincsen, miért?” “- Csak mert elmozogta ezt az egész sorozatot, és most meg kell ismételjük, mert ez már a kontrasztanyagos felvétel.” ” – Sajnálom, bocsánat, nem direkt volt.” Kimegy ” jó, akkor újrakezdjük.”  Amíg kiment, igyekeztem megigazítani magam, némileg “kényelmesebb” pozícióba – már amennyire egy MR gép kényelmes lehet-. Újrakezdték, sikerült nem mozognom. Beront, hogy végeztünk. Leszedi a fejkeretet, ellát egy roppant hasznos tanáccsal, miközben rám sem néz, hanem pakol : ” Amennyiben szükségesnek érzi, a mai és a holnapi napon igyon több folyadékot, hogy a kontrasztanyag könnyebben kiürüljön talán.” Nakössz. Nesze semmi, fogd meg jól. ” Köszönöm, és további szép estét kívánok!”… ő nem köszönt, csak a vizsgákatot vezető doktornő, a számítógép mellől: “Viszlát!”… elindultam kifele, kettőt léptem, megszédültem, majdnem nekimentem az ajtó szélének.. a doktornő rohant oda, hogy elkísérjen az öltözőig, mert a segítőkész asszisztens nem ért rá. Felöltöztem, kifáradtam, megkérdeztem a betegfelvevőtől az asszisztens nevét, hogy megírjam a véleményem az Uzsokinak. Nem az a gond, hogy nem hívtak meg vacsorára és nem vettek nekem gyémántláncot, hanem az, hogy a minimális, alapvető tiszteletnek is híján voltak. ( Persze itt csak az asszisztensre gondolok.) Az emberek nem “bulizni” járnak oda, nem jókedvükből, és a földön fekvőbe nem rúgok bele még egyet…ha már az “ápolói” szakmát választottam. Én megértem, hogy keveset keresnek -ki nem?!- és esetleg fáradtak, de ha nem tetszik, el lehet menni. Senki nem tart pisztolyt a fejükhöz, hogy ápolók legyenek…, de ha már  ezt az utat választják – szabad akaratukból-, akkor legalább normálisan, kicsit is tisztességesen műveljék már… Nem hiányzik egyetlen betegnek sem – még az egészséges embereknek sem!-, hogy így bánjanak velük, mikor épp csak kint van a fejük a sz*rtengerből, amiben a mindennapjaik telnek….

“A gyógyuló ember tekintete az igazi: elkezd látni. Látja, azt, hogy hány csoda és milyen szenvedés kell ahhoz, hogy az ember kimásszon a pokolból, feltámadjon a halálból. (…) Akit megcsap a mulandóság szele, rájön, milyen csoda élni.”

Müller Péter

Amúgy nem rajongok sem érte, sam Paulo Coelho-ért, de ez azért tükrös némi igazságot.

Az előző posztomban írtam, hogy mennyire hálás vagyok az embereknek körülöttem, hogy olyanok, amilyenek.  Ez teljes mértében így is van, de, hogy még véletlenül se legyen felhőtlen, itt egy ‘kontra’ poszt, a ‘pro’ után,hogy meglegyen az egyensúly.

Nem kell ám félteni egyik embert sem. Amíg az ember nincs bent egy helyzetben, hajlamos könnyen ítélkezni, pálcát törni mások felett. Ami persze nagyon rossz érzés tud lenni, hiszen én bentről látok kifelé rájuk, és nem értem, hogy mire irigyek, A betegségemre, a vele járó fájdalmaimra, a “szenvedésemre”? Komolyan képesek irigyek lenni ezekre? Mert azáltal, hogy irigyek rám azért, mert elmentem nyaralni, ezekre is irigyek. A legtöbb ismerősöm irigy rá, hogy Görögországban nyaraltam. ” Hogyan tudtál elmenni nyaralni?” “Honnan vol rá pénzed?” “Nem is vagy beteg, ha el tudtál utazni.” ” Nem gondoltam, hogy rosszul vagy, hiszen Facebookon láttam a nyaralásos képeidet. Mindegyiken mosolyogsz.” 

Elítélnek kivülről, de egyik sem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze, ‘hogy vagy?’. Az ember nyilván nem a rossz pillanatairól tölt fel képeket a közösségi oldalra.

Sajnos belénk van nevelve ez a felületesség. Feltételezés, hogy mi kérdés nélkül is tudjuk a választ. 

De abba persze nem gondolnak bele- nem is kell, mert honnan is tudnák-, hogy én mennyit dolgoztam -amíg tudtam- ezért a nyaralásért. Hogy amióta megtudtam, hogy mi van velem, és nem tudhatom kerülök-e valaha tolószékbe miatta és ha igen, akkor mikor, azóta célom minél több dologban résztvenni, minél több helyre eljutni, ami emlékeket ad, hogyha bármikor is rosszra fordul a Sorsom, legyen miből “táplálkozni”. Én nagyon keményen dolgoztam azért, hogy a nyaralásom megvalósuljon. Napi 12 órákat. És mivel kérdezni a legtöbb ember lusta… 

• Amit megtanultam a betegségemtől/-ből:

1. A mindennapok tiszteletét. Minden nap – akár jó, akár rossz- ajándék. Minden nap amikor két lábra állva fel tudtam kelni az ágyból egyedül, támaszkodás nélkül, ajándék volt.

2. Tisztelni Apukámat, aki mindent megtesz értem.

3. A hála, a szer-etet és a hit fontosságát.

4.Az emberek azért -még ebben a világban is-  mégiscsak emberségesek és segítőkészek a szívük mélyén.

5. A testem tiszteletét. Felelősséget a testemért, értem.

6. “Az vagy, amit megeszel.”

7. Azt, hogy a felettünk álló erő, az Univerzum (mindegy, hogy nevezzük: Isten, Buddha, Allah. Valami, ami nagyobb nálunk.) mindig értünk cselekszik, még ha nehéz is elfogadni.

8. Türelmet. Felesleges a dugóban ülve idegeskedni, attól a dugó nem múlik el.

9. Minden ember más és nem kell megváltoztatni senkit se. Mindenki úgy jó, ahogy van. “…megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember.” Szepes Mária

10. A boldogságot nem egy 23. ékszer, egy 15. bugyi vagy egy 7. cipő fogja megadni. A Belső Béke adja meg a Boldogságot. A harmónia a boldogság. Az a boldogság, ha Benned boldogság van, a szívedben és a lelkedben. Nem a tárgyakban. A tárgyaknak CSAK annyi hatalmuk van, amennyivel felruházzuk őket. Csak címkék, nem értékek.

11. “Azt kapsz, amit adsz.” Segíteni másoknak nem csak nekik okoz örömöt, hanem nekem is. Segíteni az állatoknak, még annál is nagyobb öröm, mint egy embertársamnak segíteni. Ha mindenki csak egy kicsit segítene, és nem akadályozná a másikat, már előrébb tartanánk!

12. Tiszteld magad annyira, hogy ahol már nem jó Neked, azt ott hagyod. Soha ne ragadj bent egy helyzetben, ahol nem érzed jól magad, mert azt a pillanatot már senki nem adja vissza, és jól is tölthetnéd. Légy tudatos!

13. A humor az élet sója, a humor átlendít a nehéz időszakokon. Ne vedd túl komolyan az életet, még úgysem élte túl senki!

• Amit “elvett” ( ideiglenesen) tőlem a betegség:

1. Az aktív sportot.

2. Az egyensúlyomat.

3. Az önállóságomat.

4. A munkámat.

Bár nem mondom, hogy ez baj, mert ezeket nyilván azért vette el, mert el kellett vennie ahhoz, hogy egy “jobb útra” , helyesebb útra kerüljek.

És amitől meg fogok gyógyulni:

1. A hitem.

2. Az erőm.

3. A családom, a barátaim tiszta szeretete, önzetlensége, segítsége.

4. És a betegség által a közelembe került emberek tanításai, tanácsai.

Azt hiszem summa-summarum kijelenthetem, hogy sokkal többet adott a betegség, mint elvett.

Sokat gondolkodom azon, ha 2013. végén nem kerülök el a Gerincgyógyászati Klinikára, és nem derül ki, hogy mik laknak a gerincemben/-en, akkor is úgy lennék-e, ahogy most. Ha nagyanyám sárga volna, ő volna a villamos, ugyebár.. 

Mert végülis arra gondolok, hogy előtte sem tudtam róluk, és éltem! Egészséges életet, munkával, szórakozással, kacagással. Nem vettem tudomást a fájdalomról – bár őszintén meg kell valljam, nem is fájt ennyire, mint manapság, hogy csak sírni tudok este az ágyban fekve. Pedig igazán nem alacsony a fájdalomküszöböm, végülis “ki vagyok varrva” :D.-, sőt, azt gondoltam, az a fájdalom nem fájdalom, az a mindennapi élet része, hisz már régebb óta velem van, biztos másoknak is fáj így.. Akkor meg mit rinyáljak.. Aztán kiderült, hogy nem, másoknak nincs a fájdalom, másoknak még szivárványosabb az élet, csak nem is veszik észre, annyira belemélyednek az önsajnálatba. 

Múlt héten találkoztam egy másik “gyógyíthatatlan” lánnyal – gyógyíthatatlan betegség nincs, csak gyógyíthatatlan ember!-, az ő betegsége sem piskóta, ráadásul ő rengeteg-féle “csodás gyógyulást eredményező” gyógyszert szed rá. Még jó, hogy az én dolgomra nincs “gyógyszer”, így legalább nem kell visszautasítanom 🙂 Bár ő is fiatal volt még, mikor kijött nála a betegség, nem hiszem, hogy lett volna beleszólása – még ha akarta volna is, bár elismerem, neki muszáj a gyógyszer, a szteroid, a sok-sok “macera”- abba, hogy kapjon-e gyógyszet vagy se. Ennyivel én szerencsésebb vagyok. Habár nincs jó és jobb vagy rossz, szerencsés vagy szerencsétlen. Mindenkinek az van, ami van. Lehet, hogy én az Övét el sem bírtam volna.  Egyébként a lényeg az egészben, hogy megállapítottuk így ketten, “gyógyíthatatlanként”, hogy az egészséges emberek sokkal hálátlanabbak. Az élet felé. Az ember -minden egyes ember!- annyi szépet kap nap, mint nap. És ahelyett, hogy ezt értékelnék, mit csinálnak? Nyafognak, sír a szájuk, valótlan problémákat kreálnak maguknak, hogy lehessen sajnálni őket,mintha attól ők többek lennének, mintha attól könnyebbek lennének a mindennapjaik. A siránkozás és a sajnálkozás helyett meg kéne tanulniuk hálásnak lenni. Sokaknak ezerszer rosszabb, és mégis boldogok.

Emberek, a hála az fontos!! Ne kelljen már megvárni, amíg valami rossz történik, ami után lehet hálásnak lenni a “csodáért”. 

( Ez ma egy ilyen ész-osztó-poszt volt. 😀 )

2 évvel ezelőtt, -azaz még nem teljesen de majdnem- 2013 október végén szándékomban állt visszamenni tornázni. Csikóhal koromban, amikor még nem Pesten laktunk és a tesóm is élt, 8évig tornáztam. Imádtam. Ez a legjobb sport. Ha tehetném, ugyanúgy elkezdeném. No, de nem ez a lényeg. Szóval amikor vissza szerettem volna menni, elmentem egy ismerősömmel az FTC-hez, mivel ott van senior torna. Én, mint  fiatal nyuszibogyó, gondoltam, minden megy, mint régen. Laza bemelegítés volt, elnagyolt 5 perces. Semmire sem volt elég, egészségtelen.  A gyakorlatokat gyorsan kellett végezni, az izmok pedig lassan engednek. A “bemelegítés” után rögtön azt akartam csinálni, amit régebben is imádtam. Szaltó, szivacsgödör, ugrások.  Másfél órán keresztül hátrafelé ugráltam, a semmi kis “bemelegítés” után. Akkor is éreztem, hogy fáj, de azt hittem, elmúlik, csak be kell indítani a gépezetet. 2 nap múlva az addig is meglévő térdfájásom, térdig érő zsibbadásba torkollt. Folyton masszíroztam a térdem. Hol a mosdóban, hol a munkahely öltözőjében, hol a villamoson. Mivel én nem veszek be gyógyszert, csak végső esetben, így most sem tettem. Ennél nagyobb fájdalmakat is túléltem már. Pár nap múlva azonban annyira fájt, hogy alíg bírtam járni, felkelni az ágyból és dolgozni menni. Nem volt vizelési ingerem sem. Megszokásból mentem, mondván – már biztos itt az ideje. Ekkor már éreztem, hogy nagy a baj. Egy ismerős orvos segítségével csináltak a csigolyáimról egy röntgent, ahol kiderült, hogy az egyik csigolyámból letört egy darab, ami még mindig ott van, letörve. Azt gondoltuk, ez a darab nyomhat egy ideget és azért vannak a fájdalmak. Elkezdtem úszni, a fitness-t óvatosabban csinálni.  Néha jobb volt, néha rosszabb.Aztán 2014 májusában kirúgtak a munkahelyemről, és én kétségbeestem. Hol találok vendéglátásban munkát ilyen “nyomin”?! Mi lesz velem?! Jó, -gondoltam, legalább lesz időm rendesen kivizsgáltatni magam.  Elkerültem a Gerincgyógyászati Központba, ahova vinnem kellett az addigi összes papíromat, leletemet. Meséltem az orvosnak a tünetekről és a fejemben lévő tudott dologról. Az orvos megvitzsgált, majd közölte, hogy valószínű, hogy a gerincemen is vannak daganatok, de kéne egy gerinc MR… amire hónapokat kéne várni, ha nem szeretnék fizetni érte..Felajánlották, hogy 90 ezerért megcsinálják pár napon belül. Először úgy gondoltam, élek a lehetőséggel, majd józan tiszta fejjel végig gondoltam, és vissza akartam mondani, de nem lehetett. Ellenben én közöltem, hogy márpedig nem fizetünk érte egy kanyit sem. Nem ezért fizetem a TB-t. Nagy nehézségek árán – és az orvosom rosszalló tekintetével- megcsinálták az MR-t. Kiderült, hogy ” jézusom, hát ez nagyon durva”. ( Ja, hát. Hiszen a hátamat MR-ezték..:D Mozdulatlanul feküdni majdnem 90 percig. Köszi. ) Az egész gerinc vonalán vannak szóródásai. Sok kisebb-nagyobb digi-daganat/ én csak “lakó”nak hívom őket / . Mindegyik gerincvelőben, vagy ahhoz nagyon közel helyezkedik el, úgyhogy műteni nem lehet, mert a tolószék esélye nagyobb volna. Nyilván ezt nem hagyom, amíg bármennyire is járok. Telt az idő, a kétsébeesés elmúlt, hiszen a napok mennek tovább, semmi nem áll meg sajnálni engem.( Szerencsére.) Októberben találtam egy új munkahelyet is, tisztességesen csináltam, 3 hónapig 2 munkahelyen, mert közben visszahívtak az előzőbe is. Aztán egyszer csak nem bírta a lábam, 2 napig 16-17 órákat dolgoztam, a második napon -Isten is megpihent, mert rájött, hogy felesleges- aztán összeestem, mert nem bírták a lábaim. A lábujjaim olyan szinten feldagantak, hogy nem fértek a cipőbe, lilás színt vettek fel, mert a vérkeringésem nem működött/dik. Aztán még március közepéig dolgoztam így, rengetg fájdalommal. Alattomos, sunyi fájdalommal, ami sehogy sem akart elmúlni. Egyszerűen úgy éreztem, a daganat megeszi az egészséges-s még boldog- sejtjeimet. Fájt, ha ültem, fájt ha álltam. Aztán eljött az idő, hogy már alíg tudtam egyedül menni, lépcsőzni csak korláttal. ( FELHÍVNÁM A BUDAPESTI VÁROSVEZETÉS FIGYELMÉT, HOGY NAGYON SOK HELYEN AKADÁLYBA ÜTKÖZÜNK- roppant kellemetlen-, AMIATT, HOGY NINCS KAPASZKODÓ!! ) Eddigre már ezer és egy “csodát” kipróbáltam. PapImi kezelést, fehérjetablettát, ezerféle vitamintablettát, mágnesterápiás kezelést, pránát,  gyógymasszázst, talpreflexológiát, zapper kezelést…Az Onkológián javasolták, hogy az egyik csomót, ami bőrön van, és nem belül, szedjük le, és küldjük el szövettanra. Először beleegyeztem, majd vissza mondtam ezt is. Végülis tök mindegy, hogy 1-es vagy 2-es típusú neurofibromatózis-e, ha egyikre sincs gyógymód. Mindeközben láttam, hogy Apa legbelül szenved, és zokog, hogy nem tud segíteni a fájdalmaimon. ( Ugyan egy ismerősömtől kaptam Tramadolor-t, de attól meg szédültem és álmos lettem, a belső fülemre szörnyen hatott, egyszer mozi előtt, még melóban bevettem egy felet, film közben elaludtam miatta és rádőltem a mellettem ülő ismeretlen vállára :’D ) Szóval, minden hatástalannak tűnt. Közben ráeszméltem, hogy magamnak csináltam a bajt. Minden betegséget magunk csinálunk önmagunknak. A rossz, önbántalmazó gondolatokkal, a negativitással, az önsajnálattal. Minden, ami negatív, lecsapódik a fizikai testen, ha már a szellemi test nem bírja “kiválogatni”. Szóval megjött a jóidő, a “szánsájn”, és vele együtt a jókedv, móka, kacagás, gyógyulás. Felmondtam a munkahelyemen, mert maximálisan úgy éreztem, már nem szolgál engem, semmilyen szinten..végtére is az anyagi szint miatt csináltam, hogy el tudjak menni nyaralni. De már azt is összerakosgattam, nem volt miért maradnom. Így a gyógyulásomra is több időt tudok fordítani, és lássuk be, hosszú távon csak ez a fontos. Az egészség. Nem a pénz, nem még egy ruha vagy nem még egy ékszer. A család, a szeretet, a hit és az egészség. Hiszek benne, hogy van egy felettünk álló erő ( akár Isten, akár Allah, akár Univerzum, vagy bármi ), ami nagyobb nálunk, és segít, ha megkérjük. Csak kérni kell, és nem nyavalyogni. Ezt felejtjük el. Hogy nem kézenfekvő minden, nem kapunk mindent “csak úgy”. A befektetett energia megtérül, de be kell fektetni. Hiszek benne, hogy minden egy nagyobb terv része, és, hogy minden jóra fordul. 

Alapvetően nem sajnáltatom magam, mindig jókedvű és pozitív vagyok, igyekszem mosolyt csalni a körülöttem lévők arcára. Mert ugyebár mindenkinek az a kifizetődő, ha boldog és kiegyensúlyozott..

Akkor sem volt ez másként, amikor 11 évvel ezelőtt egyik napról a másikra tudtam meg -hogy az ötös lottó főnyereménye – jajj nem, ez itt most nem ez a rész lesz  🙂 – , hogy egy 3,2 cm-es daganat van a fejemben. Természetesen 14 éves fejjel igazán fel sem fogtam ezt, de emlékszem, hogy az MR után kijött az orvosom, azt mondta, hogy ne ijedjünk meg nagyon – itt már könnyes volt a szemem és izgatott is voltam természetesen- , de találtak valamit a fejemben, ami kb akkora, mint egy golflabda. Azt mondta az orvos, hogy ne aggódjunk. Én természetesen 1 pillanat alatt törtem össze, de mivel apa már eltemette a bátyámat, nekem nem szabad gyengének lennem és megtörnöm, mert mi egymásra támaszkodunk. Amikor pl. a bátyám meghalt, és apa nem akarta bekötni magát a zautóban’ a sokadik rászólásomra sem, közöltem vele, hogy kösse be magát, mert nekem már csak ő maradt. De mindezek tudatában hogy ne aggódjon az ember lánya, fiatlsága hajnalán.( Anyámat nem veszem számításba, teljesen felesleges volna, nem tartozik az életemhez, amióta tökretette azt. Ellenben ezzel megtanított arra, hogy én majd milyen szülő NE legyek.) Emlékszem, sírva mentünk kifele a kórházból. Miért pont én? Hát nem volt még elég ostorcsapás? Miért velem történik ez meg? És ha rosszindulatú? És ha sosem gyógyulok meg? Hogy fogok így felőni? Jött a sok önző kérdés, mert olyankor bele sem gondolunk, hogy nem nekünk a legrosszabb, hanem azoknak, akik szeretnek minket.

De aztán csak (f)elnőttem. Mintha lenne más választása az embernek. A napok eltelnek egészségesen és betegen is. A különbség csak annyi, hogy egészségesen gondtalanabb. Illetve, gond mindig van, csak nem mindegy, mekkora. És a legnagyobb kincs, az egészség, -ezt az egy és a rossz forint árfolyam ami biztos ebben az életben. Bár ezt a legtöbb ember elfelejti. 

No, de visszatérve. Miután kisírtam magam, a következő teendő az volt, hogy egyek. 😀 Mivel ebben a stresszhelyzetben a szervezet minden szénhidrátot elégetett, az tuti. Majd ezt követően pár nap múlva vissza kellett mennünk konzultálni az orvossal. Vissza is mentünk, vittük szépen az akkor még alig pár papírból álló orvosi dossziémat, -hiszen mint minden jó szülő, apa is elrakta még a megfázásos orvosi papírjaimat is- és diskuráltunk az orvossal. Görcsös, migrénes fejfájások, szédülés, migrén aura, látáskiesés és akkor éppen szemhéjlecsüngés.

Tulajdonképpen emiatt indult el az egész hercehurca. Egyik nap felébredtem, és mintha a bal szemem nem akart volna felébredni. Oké, én sosem voltam egy híresen nagy alvó, de azért ennyire csak nem fáradhatott el a bal szemem, már ilyen fiatalon! Csak résnyire tudtam kinyitni, olyan voltam, mint egy ifjú bádszpenszer, a vékony kis szememmel. Mivel nem múlt el – és mivel idegesített, hogy ultracikin néztem ki 14 éves tinédzserként-, elkeveredtünk háziorvoshoz, majd onnan mindenhová, ahová csak lehetett – igen, az urológiát sem hagytam ki! :D-,majd  CT-re, ahol elmosódottan láttak valamit a fejemben az agyamon kivül is,  majd pedig koponya MR-re. és amarra. 🙂 Aztán kiderült, hogy az arcomon és a hasamon, hátamon látható cafe-au-lait foltok és csomók is hozzá tartoznak a betegségem tüneteihez, csak az orvosok eddig nem törődtek eléggé velük, és nem figyelmeztettek, hog tulajdonképpen minek a tünetei is ezek. Merthogy ez egy -jelenleg- gyógyíthatatlan(nak vélt) betegségnek, a neurofibromatózisnak a velejárója. Node ezt nekünk 14 év alatt senki sem mondta, pedig születésem óta ott vannak ezek a csomók a testemen. Ennyit a magyar egészségügyről első körben…Szóval azt mondta az orvos, hogy amíg nem okoz panaszokat a mindennapokban számomra ez a daganat, addig nem kell bántani, csak fél évente kontrollra járni, de ha rosszul érzem magam, azonnal menjek.világgá. Meg kell valljam, én személy szerint mindig is egy spirituális emberpalánta voltam. Rák vagyok, no. Ezért – és mert máshogyan nem lehet- kikászálódtam a mély önsajnálatból, és kiírattam magam a mindennapos iskolábajárás kötelezősége alól. Eleinte nem így volt, de amikor már nagyon sokat fájt a fejem, és nekimentem a metróoszlopnak, jobbnak láttam migrénnel nem a suliban csücsülni.De persze bevallom, néha “akkor is fájt”, amikor nem is. Gyarló vagyok én is, no.

Aztán szép csendben, nyugodtan teltek az évek, az 1 daganatból 3, majd pedig 6 daganat lett. De egyik sem okozott mindennapos problémákat, így nem piszkáltuk őket. Aztán 2011 novemberében az orvosom jobbnak látta piszkálni őket, ezért beutalt Debrecenbe gammakéses kezelésre. Nem kell ijedezni, ez nem egy fizikai késsel történő dolog, ez egyfajta sugárkezelés. Egyébként ezt akkor, 21 évesen fel sem fogtam. Persze, rendesen be voltam sz…mármint ijedve, de hogy ez most akkor az általam annyira ellenzet sugár lesz, az nem esett le. Elmondta az orvos, hogy ettől “csak” az adott kezelt területen fog kihullani a hajam, hogy rácsavaroznak lidocain segítségével egy úgy nevezett “koronát” a fejemre, hogy nem kötelező bent maradnom 1 estére a kórházban, saját felelősségre elhagyhatom majd, de hányingerre és szédülésre, fejfájásra készüljek. Mondom oké, ezek eddig is voltak. Nagyon hamar kaptam időpontot, december elején már csavartunk is Debrecenbe. decemberben Demrecenben. Odaérve nem ment könnyen a dolog – mint semelyik kórházban sem kis hazánkban, sajnos-, adatok felvétele, vérvétel. Szerették volna, ha bent maradok estére a kórházban, de én nem szerettem volna, úgyhogy  nem éltem ezzel a remek lehetőséggel. Elkültek CT-re, ahová már este 11-kor sikerült is bekerülnünk. Fáradt voltam és éhes, mint a Kis Vuk. És a vizsgálóban olyan hideg volt – tél lévén-, hogy kértem, takarjanak le egy takaróval, ha lehet. Éjjel 1 körül értünk apával egy kis hotelbe, bevacsiztunk a mekiből, mert ugye olyn későn már semmi nem volt nyitva, és megpróbáltunk pihenni. Egyikünk számára sem volt túl pihentető a dolog, hisz másnap kezelés, remegtem és izgultam, mint a falevél. 7-re kellett visszamennünk a kórházba, elkezdeni az egész frenetikus napot.

Az egyetlen, amiért imádkoztam, hogy csak branült ne. Tőlem belecsavarozhatnak a fejembe 4 ponton egy alumínium keret, de hogy én egész nap egy tűvel a kezemben mászkáljak – mert ugye nem fektettek le minket sehová- , na azt aztán már nem!! Nincs bajom a tűkkel, amíg a szép tetoválásaimat varrják fel velük. Az választott fájdalom és tudatos… De az orvosok hajthatatlanok voltak. 🙁 Mint később kiderült, a kontrasztanyagok és a sugár utáni folyékony állapotú fájdalomcsillapító miatt kellett. És, hogyha rohamom vagy bármi bajom lett volna a sugár alatt, az oldott állapotú gyógyszer hamarabb tudott volna segíteni.Értem én, csak.. ,ugyebár. Miután felcsavarozták, órákig tartó várakozás következett, a kerettel a fejemen :(. Majd szóltak, hogy átmegyünk a sugárba.

Több, mint 1 óráig voltam bent a sugárgépben, a fejemet (de legfőképpen az álkapcsomat) iszonyatosan szorították a csavarok, szó szerint fájtak tőle a fogaim, annyira erősre húzták a keretet. Az pedig azért kellett, mert annak a segítségével rögzítették a fejemet egymásik kerethez, ami a sugárgépben lévő ágyhoz volt erősítve. Szóval, hogy picit se mozduljon el a fejem. ( habár én egyszer hapciztam közben, akkor úgy is éreztem, hegy elmozdult, de ezek szerint mégsem.) Mikor vége lett, fájt a fejem – de bár ne mondtam volna, mert olyan gyorsan nyomtak a branülömbe egy oldott fájdalomcsillapítót, hogy feszültek az ereim, és nagyon fájt- , de ettől eltekintve jól éreztem magam. Végre túl vagyok rajta, húzzunk innen a fenébe. Saját felelősségre engedtek el, de az biztos, hogy én nem rohadok bent egy kórházban, csak ha nagyon muszáj.

Arra már nem emlékszem pontosan, hogy hányan voltunk kezeltek egyszerre, kb 5-6. Egy néninek már az elején, a leletek tanulmányozása után megmondták, hogy mégsem tudják kezelni, mert őt már nem lehet, annyira rossz az állapota. Sírva mondta az orvosnak, hogy dehát ő ezért utazott órákon keresztül ide. Az orvos csak megvonta a válát, persze mi mást tudna tenni. 

Nekem a végén kicsavarozták a fejemből a keretet, aláírtam a kötelezőket, és elengedtek haza, Isten hírivel.

Utána elég sokáig rosszul voltam, csomókban kihullott a hajam – ez volt az egyetlen pont az egész alatt, amikor sírtam. Az én szép hajam, és csomókban hullik ki.. mi lesz velem?! Mennyire nevetséges, hogy ez volt a legnagyobb gondom, dehát kinek mi..

Aztán idővel elmúltak a rosszullétek, kitisztult a szervezetem, a hajam elkezdett visszanőni, addig pedig a mozgólépcsőn mindig az akkori barátom állt mögém, akit csöppet sem zavart annyira a haj dolog, mint engem.:) 

Az idő minden sebet begyógyít, csak olyan nehéz kivárni azt az időt… 

“Ha tudnád, hány jól alakuló dolgot rontottál el életedben csupán azért, mert türelmetlen és számítgató énedre hallgattál, aki nem bírja, ha “nem történik semmi!” – megdöbbennél. Angyalok munkáját tetted tönkre, mert nem hagytad beérni a dolgokat.”