Szerda este 19:20ra volt előjegyzett nyaki és háti MR időpontom, ott voltunk már fél órával előbb… az egy dolog, hogy voltam olyan béna, hogy az eddigi leleteimet nem vittem el, !!de még a beutalómat se!!, úgyhogy a betegfelvevő kishölgy jószívűségére, és apa gyors vezetésére voltam hajlandó hagyatkozni bejelentkezés ügyben. A betegfelvevő hölgy nagyon kedves, udvarias, türelmes és segítőkész volt Aggódó Dorottyával szemben.:D Késett a vizsgálat 20 percet, ami nem is volt baj, addig legalább apa is megérkezett az eddigi leleteimmel. Behívtak a kezelőbe. Bemegyek, várakozom. Sehol senki.. Odaállok az ajtóba, hogy ugyan történjék már valami így este 8 tájt..:D Szép lassan, nyugodtan, nehogy elsiessük a dolgot, elindul felém az asszisztens(nek nevezett) nőnemű egyed, hogy öltözzek át, majd foglaljak helyet itt, A TOLÓKOCSIBAN -ő csak simán “szék”nek nevezte-, és majd jön és megszúr… Nézek rá értetlenül, és mondom neki “Elnézést, hogy ilyen értetlenül nézek, hálaisten régen jártam itt, de eddig nem így volt. Eddig le kellett vennem a melltartóm, az övem, és minden fémet magamról, és az öltözőben várakozni.” “- Igen, menjen, vetkőzzön le, majd üljön ide.” Oké, gondoltam teszem amit mond, majd elmagyarázza, hogy mégis mi a fene van most akkor…:D Leveszem a fémtartalmú ruhadarabjaimat, leülök a “SZÉK”be, várakozom. Belibben ez az asszisztensnek nevezett emberszerű lény – megjegyzem pont úgy nézett ki, mint aki most jött egy könnyebb rave partiról- ,se szó, se beszéd felteszi az elszorítót a felkaromra. Mondom magamban, most azért már rákérdezek, mi is a helyzet: ” -De jó, akkor végre rögtön beadják a kontrasztanyagot, és nem kell kétszer annyi ideig fekünöm a gépben?” ” -Nem, dehogyis, most csak beteszek egy BRANÜLT, az anyagot majd egy robotgép adja be.” És a branüllel ki is mondta a varázsszót. Nem, nem , soha újra, amíg eszméletemnél és szabad döntési jogomnál vagyok.Rögtön oda is kaptam a karomhoz, hogy “én ugyan biztos nem engedem!”. Néz rám a betépett fejével ez a kva (- sajnálom, nem tudom másképpen jellemezni-), “Jó, akarja ezt a vizsgálatot vagy nem?” Mintha ezt jókedvemből csinálnám, eszem-fszom megáll. ” – Nem, én nem AKAROM ezt a vizsgálatot, de muszáj.” “Akkor hagyja, hogy beszúrjam a branült.” ” -De miért kell branül, ha eddig bejöttek és beadták intravénás szurival?” ” – Nem értem, nem mindegy magának, kevésbé fáj, mint egy tetoválás.” ” -De az egy választott fájdalom. És nem is a fájdalomról van szó, hanem hogy félek a branültől, Debrecenben is majd’ elájultam tőle. Egyszerűen nem viselem el.” Erre megfogja a szorítót, ledobja az asztalra ” Jó, akkor fáradjon ki és várjon és legközelebb a vizsgálatot is megcsinálhatja magának!” és sértődötten kivonul a szobából, és még rám is csapja az ajtót. ( Hozzáteszem itt már az idegtől majdnem bőgtem.) Teljesen megalázva visszaülök az öltözőfülkébe, nyitva hagyott ajtóval, hogy ha kíséri ki az előttem levő pácienst, elnézést tudjak kérni az “extra igényeim” miatt. Erre megjelenik, rám csukja az ajtót szó nélkül, kikíséri a másik beteget, visszamegy a kezelőbe, majd ordít nekem, hogy akkor mehetek. Bemegyek, bocsánatot kérek. Meg se hallja. ” Feküdjön fel, a nadrágját tolja le térdig” ( Ezt ugyancsak nem értem miért kellett, mert a derekamat nem fotózták most, úgyhogy nem zavart volna be a gomb a nadrágomon a felvételekbe. ) Felfekszem, elhelyezem magam, újra megpróbálok “bocsánatot nyerni”. Válasz: “- Nem, csak nem értem miért jobb, ha én jövök be és szúrom meg, mert azt azért megengedi!” ( Le ne szakadjon már a lábad attól az 5 métertől- gondolom magamban, csendesen, miközben ő “ha nem haragszik, ezt lejjebb húzom!” felkiáltással cibálja még lejjebb a nadrágom,hátha nem érzem eléggé megalázva magam…) “- Persze, csak mint mondtam, nem bírom elviselni a branült.” Közben ráteszi a keretet és a fejtámaszokat a fejemre, FÜLDUGÓ NÉLKÜL. ( Ez eleinte fel sem tűnt, csak mikor elindult a vizsgálat, és úgy éreztem magam, mintha pont mellettem tört volna ki a III.világháború..) ” -Feküdjön mozdulatlanul, még ha akarna mozogni se tegye.” -oké, kösssz a tanácsot.- Kimegy, elkezdjük a vizsgálatot. Majd megfagyok a gépben, és még meg is süketülök. X idő múlva bejön, hogy akkor ő most megszúrja a jobb kezemet. Oké. Beszúrja, és közli: ” – Most is egy gép adja ám be, nem én adom az anyagot.” ” Jó, csak legyünk már túl rajta”-válaszolom, mert nem jókedvemből járok oda, nyilván… Leragasztja a sebet, behajtja a karom a mellkasomra, ” Ne mozduljon meg, kb negyed óra és végzünk”. Isten az atyám, én nagyon koncentráltam, de úgy feküdtem ott, mint a feszület, de éreztem, hogy a kényelmetlen póztól elkezdett lefele csúszni a kezem, pedig nagyon koncentráltam… Berongyol a szobába, mint a törökök Magyarhonba: “Van valami gond?” ” -ööö, nem, nincsen, miért?” “- Csak mert elmozogta ezt az egész sorozatot, és most meg kell ismételjük, mert ez már a kontrasztanyagos felvétel.” ” – Sajnálom, bocsánat, nem direkt volt.” Kimegy ” jó, akkor újrakezdjük.” Amíg kiment, igyekeztem megigazítani magam, némileg “kényelmesebb” pozícióba – már amennyire egy MR gép kényelmes lehet-. Újrakezdték, sikerült nem mozognom. Beront, hogy végeztünk. Leszedi a fejkeretet, ellát egy roppant hasznos tanáccsal, miközben rám sem néz, hanem pakol : ” Amennyiben szükségesnek érzi, a mai és a holnapi napon igyon több folyadékot, hogy a kontrasztanyag könnyebben kiürüljön talán.” Nakössz. Nesze semmi, fogd meg jól. ” Köszönöm, és további szép estét kívánok!”… ő nem köszönt, csak a vizsgákatot vezető doktornő, a számítógép mellől: “Viszlát!”… elindultam kifele, kettőt léptem, megszédültem, majdnem nekimentem az ajtó szélének.. a doktornő rohant oda, hogy elkísérjen az öltözőig, mert a segítőkész asszisztens nem ért rá. Felöltöztem, kifáradtam, megkérdeztem a betegfelvevőtől az asszisztens nevét, hogy megírjam a véleményem az Uzsokinak. Nem az a gond, hogy nem hívtak meg vacsorára és nem vettek nekem gyémántláncot, hanem az, hogy a minimális, alapvető tiszteletnek is híján voltak. ( Persze itt csak az asszisztensre gondolok.) Az emberek nem “bulizni” járnak oda, nem jókedvükből, és a földön fekvőbe nem rúgok bele még egyet…ha már az “ápolói” szakmát választottam. Én megértem, hogy keveset keresnek -ki nem?!- és esetleg fáradtak, de ha nem tetszik, el lehet menni. Senki nem tart pisztolyt a fejükhöz, hogy ápolók legyenek…, de ha már ezt az utat választják – szabad akaratukból-, akkor legalább normálisan, kicsit is tisztességesen műveljék már… Nem hiányzik egyetlen betegnek sem – még az egészséges embereknek sem!-, hogy így bánjanak velük, mikor épp csak kint van a fejük a sz*rtengerből, amiben a mindennapjaik telnek….
