Sokat gondolkodom azon, ha 2013. végén nem kerülök el a Gerincgyógyászati Klinikára, és nem derül ki, hogy mik laknak a gerincemben/-en, akkor is úgy lennék-e, ahogy most. Ha nagyanyám sárga volna, ő volna a villamos, ugyebár..
Mert végülis arra gondolok, hogy előtte sem tudtam róluk, és éltem! Egészséges életet, munkával, szórakozással, kacagással. Nem vettem tudomást a fájdalomról – bár őszintén meg kell valljam, nem is fájt ennyire, mint manapság, hogy csak sírni tudok este az ágyban fekve. Pedig igazán nem alacsony a fájdalomküszöböm, végülis “ki vagyok varrva” :D.-, sőt, azt gondoltam, az a fájdalom nem fájdalom, az a mindennapi élet része, hisz már régebb óta velem van, biztos másoknak is fáj így.. Akkor meg mit rinyáljak.. Aztán kiderült, hogy nem, másoknak nincs a fájdalom, másoknak még szivárványosabb az élet, csak nem is veszik észre, annyira belemélyednek az önsajnálatba.
Múlt héten találkoztam egy másik “gyógyíthatatlan” lánnyal – gyógyíthatatlan betegség nincs, csak gyógyíthatatlan ember!-, az ő betegsége sem piskóta, ráadásul ő rengeteg-féle “csodás gyógyulást eredményező” gyógyszert szed rá. Még jó, hogy az én dolgomra nincs “gyógyszer”, így legalább nem kell visszautasítanom 🙂 Bár ő is fiatal volt még, mikor kijött nála a betegség, nem hiszem, hogy lett volna beleszólása – még ha akarta volna is, bár elismerem, neki muszáj a gyógyszer, a szteroid, a sok-sok “macera”- abba, hogy kapjon-e gyógyszet vagy se. Ennyivel én szerencsésebb vagyok. Habár nincs jó és jobb vagy rossz, szerencsés vagy szerencsétlen. Mindenkinek az van, ami van. Lehet, hogy én az Övét el sem bírtam volna. Egyébként a lényeg az egészben, hogy megállapítottuk így ketten, “gyógyíthatatlanként”, hogy az egészséges emberek sokkal hálátlanabbak. Az élet felé. Az ember -minden egyes ember!- annyi szépet kap nap, mint nap. És ahelyett, hogy ezt értékelnék, mit csinálnak? Nyafognak, sír a szájuk, valótlan problémákat kreálnak maguknak, hogy lehessen sajnálni őket,mintha attól ők többek lennének, mintha attól könnyebbek lennének a mindennapjaik. A siránkozás és a sajnálkozás helyett meg kéne tanulniuk hálásnak lenni. Sokaknak ezerszer rosszabb, és mégis boldogok.
Emberek, a hála az fontos!! Ne kelljen már megvárni, amíg valami rossz történik, ami után lehet hálásnak lenni a “csodáért”.
( Ez ma egy ilyen ész-osztó-poszt volt. 😀 )
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: