“A gyógyuló ember tekintete az igazi: elkezd látni. Látja, azt, hogy hány csoda és milyen szenvedés kell ahhoz, hogy az ember kimásszon a pokolból, feltámadjon a halálból. (…) Akit megcsap a mulandóság szele, rájön, milyen csoda élni.”
Müller Péter
Amúgy nem rajongok sem érte, sam Paulo Coelho-ért, de ez azért tükrös némi igazságot.
Az előző posztomban írtam, hogy mennyire hálás vagyok az embereknek körülöttem, hogy olyanok, amilyenek. Ez teljes mértében így is van, de, hogy még véletlenül se legyen felhőtlen, itt egy ‘kontra’ poszt, a ‘pro’ után,hogy meglegyen az egyensúly.
Nem kell ám félteni egyik embert sem. Amíg az ember nincs bent egy helyzetben, hajlamos könnyen ítélkezni, pálcát törni mások felett. Ami persze nagyon rossz érzés tud lenni, hiszen én bentről látok kifelé rájuk, és nem értem, hogy mire irigyek, A betegségemre, a vele járó fájdalmaimra, a “szenvedésemre”? Komolyan képesek irigyek lenni ezekre? Mert azáltal, hogy irigyek rám azért, mert elmentem nyaralni, ezekre is irigyek. A legtöbb ismerősöm irigy rá, hogy Görögországban nyaraltam. ” Hogyan tudtál elmenni nyaralni?” “Honnan vol rá pénzed?” “Nem is vagy beteg, ha el tudtál utazni.” ” Nem gondoltam, hogy rosszul vagy, hiszen Facebookon láttam a nyaralásos képeidet. Mindegyiken mosolyogsz.”
Elítélnek kivülről, de egyik sem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze, ‘hogy vagy?’. Az ember nyilván nem a rossz pillanatairól tölt fel képeket a közösségi oldalra.
Sajnos belénk van nevelve ez a felületesség. Feltételezés, hogy mi kérdés nélkül is tudjuk a választ.
De abba persze nem gondolnak bele- nem is kell, mert honnan is tudnák-, hogy én mennyit dolgoztam -amíg tudtam- ezért a nyaralásért. Hogy amióta megtudtam, hogy mi van velem, és nem tudhatom kerülök-e valaha tolószékbe miatta és ha igen, akkor mikor, azóta célom minél több dologban résztvenni, minél több helyre eljutni, ami emlékeket ad, hogyha bármikor is rosszra fordul a Sorsom, legyen miből “táplálkozni”. Én nagyon keményen dolgoztam azért, hogy a nyaralásom megvalósuljon. Napi 12 órákat. És mivel kérdezni a legtöbb ember lusta…
1. A mindennapok tiszteletét. Minden nap – akár jó, akár rossz- ajándék. Minden nap amikor két lábra állva fel tudtam kelni az ágyból egyedül, támaszkodás nélkül, ajándék volt.
2. Tisztelni Apukámat, aki mindent megtesz értem.
3. A hála, a szer-etet és a hit fontosságát.
4.Az emberek azért -még ebben a világban is- mégiscsak emberségesek és segítőkészek a szívük mélyén.
5. A testem tiszteletét. Felelősséget a testemért, értem.
6. “Az vagy, amit megeszel.”
7. Azt, hogy a felettünk álló erő, az Univerzum (mindegy, hogy nevezzük: Isten, Buddha, Allah. Valami, ami nagyobb nálunk.) mindig értünk cselekszik, még ha nehéz is elfogadni.
8. Türelmet. Felesleges a dugóban ülve idegeskedni, attól a dugó nem múlik el.
9. Minden ember más és nem kell megváltoztatni senkit se. Mindenki úgy jó, ahogy van. “…megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember.” Szepes Mária
10. A boldogságot nem egy 23. ékszer, egy 15. bugyi vagy egy 7. cipő fogja megadni. A Belső Béke adja meg a Boldogságot. A harmónia a boldogság. Az a boldogság, ha Benned boldogság van, a szívedben és a lelkedben. Nem a tárgyakban. A tárgyaknak CSAK annyi hatalmuk van, amennyivel felruházzuk őket. Csak címkék, nem értékek.
11. “Azt kapsz, amit adsz.” Segíteni másoknak nem csak nekik okoz örömöt, hanem nekem is. Segíteni az állatoknak, még annál is nagyobb öröm, mint egy embertársamnak segíteni. Ha mindenki csak egy kicsit segítene, és nem akadályozná a másikat, már előrébb tartanánk!
12. Tiszteld magad annyira, hogy ahol már nem jó Neked, azt ott hagyod. Soha ne ragadj bent egy helyzetben, ahol nem érzed jól magad, mert azt a pillanatot már senki nem adja vissza, és jól is tölthetnéd. Légy tudatos!
13. A humor az élet sója, a humor átlendít a nehéz időszakokon. Ne vedd túl komolyan az életet, még úgysem élte túl senki!
1. Az aktív sportot.
2. Az egyensúlyomat.
3. Az önállóságomat.
4. A munkámat.
Bár nem mondom, hogy ez baj, mert ezeket nyilván azért vette el, mert el kellett vennie ahhoz, hogy egy “jobb útra” , helyesebb útra kerüljek.
És amitől meg fogok gyógyulni:
1. A hitem.
2. Az erőm.
3. A családom, a barátaim tiszta szeretete, önzetlensége, segítsége.
4. És a betegség által a közelembe került emberek tanításai, tanácsai.
Azt hiszem summa-summarum kijelenthetem, hogy sokkal többet adott a betegség, mint elvett.
Sokat gondolkodom azon, ha 2013. végén nem kerülök el a Gerincgyógyászati Klinikára, és nem derül ki, hogy mik laknak a gerincemben/-en, akkor is úgy lennék-e, ahogy most. Ha nagyanyám sárga volna, ő volna a villamos, ugyebár..
Mert végülis arra gondolok, hogy előtte sem tudtam róluk, és éltem! Egészséges életet, munkával, szórakozással, kacagással. Nem vettem tudomást a fájdalomról – bár őszintén meg kell valljam, nem is fájt ennyire, mint manapság, hogy csak sírni tudok este az ágyban fekve. Pedig igazán nem alacsony a fájdalomküszöböm, végülis “ki vagyok varrva” :D.-, sőt, azt gondoltam, az a fájdalom nem fájdalom, az a mindennapi élet része, hisz már régebb óta velem van, biztos másoknak is fáj így.. Akkor meg mit rinyáljak.. Aztán kiderült, hogy nem, másoknak nincs a fájdalom, másoknak még szivárványosabb az élet, csak nem is veszik észre, annyira belemélyednek az önsajnálatba.
Múlt héten találkoztam egy másik “gyógyíthatatlan” lánnyal – gyógyíthatatlan betegség nincs, csak gyógyíthatatlan ember!-, az ő betegsége sem piskóta, ráadásul ő rengeteg-féle “csodás gyógyulást eredményező” gyógyszert szed rá. Még jó, hogy az én dolgomra nincs “gyógyszer”, így legalább nem kell visszautasítanom 🙂 Bár ő is fiatal volt még, mikor kijött nála a betegség, nem hiszem, hogy lett volna beleszólása – még ha akarta volna is, bár elismerem, neki muszáj a gyógyszer, a szteroid, a sok-sok “macera”- abba, hogy kapjon-e gyógyszet vagy se. Ennyivel én szerencsésebb vagyok. Habár nincs jó és jobb vagy rossz, szerencsés vagy szerencsétlen. Mindenkinek az van, ami van. Lehet, hogy én az Övét el sem bírtam volna. Egyébként a lényeg az egészben, hogy megállapítottuk így ketten, “gyógyíthatatlanként”, hogy az egészséges emberek sokkal hálátlanabbak. Az élet felé. Az ember -minden egyes ember!- annyi szépet kap nap, mint nap. És ahelyett, hogy ezt értékelnék, mit csinálnak? Nyafognak, sír a szájuk, valótlan problémákat kreálnak maguknak, hogy lehessen sajnálni őket,mintha attól ők többek lennének, mintha attól könnyebbek lennének a mindennapjaik. A siránkozás és a sajnálkozás helyett meg kéne tanulniuk hálásnak lenni. Sokaknak ezerszer rosszabb, és mégis boldogok.
Emberek, a hála az fontos!! Ne kelljen már megvárni, amíg valami rossz történik, ami után lehet hálásnak lenni a “csodáért”.
( Ez ma egy ilyen ész-osztó-poszt volt. 😀 )
