A legfontosabb, a hit Önmagadban!

2 évvel ezelőtt, -azaz még nem teljesen de majdnem- 2013 október végén szándékomban állt visszamenni tornázni. Csikóhal koromban, amikor még nem Pesten laktunk és a tesóm is élt, 8évig tornáztam. Imádtam. Ez a legjobb sport. Ha tehetném, ugyanúgy elkezdeném. No, de nem ez a lényeg. Szóval amikor vissza szerettem volna menni, elmentem egy ismerősömmel az FTC-hez, mivel ott van senior torna. Én, mint  fiatal nyuszibogyó, gondoltam, minden megy, mint régen. Laza bemelegítés volt, elnagyolt 5 perces. Semmire sem volt elég, egészségtelen.  A gyakorlatokat gyorsan kellett végezni, az izmok pedig lassan engednek. A “bemelegítés” után rögtön azt akartam csinálni, amit régebben is imádtam. Szaltó, szivacsgödör, ugrások.  Másfél órán keresztül hátrafelé ugráltam, a semmi kis “bemelegítés” után. Akkor is éreztem, hogy fáj, de azt hittem, elmúlik, csak be kell indítani a gépezetet. 2 nap múlva az addig is meglévő térdfájásom, térdig érő zsibbadásba torkollt. Folyton masszíroztam a térdem. Hol a mosdóban, hol a munkahely öltözőjében, hol a villamoson. Mivel én nem veszek be gyógyszert, csak végső esetben, így most sem tettem. Ennél nagyobb fájdalmakat is túléltem már. Pár nap múlva azonban annyira fájt, hogy alíg bírtam járni, felkelni az ágyból és dolgozni menni. Nem volt vizelési ingerem sem. Megszokásból mentem, mondván – már biztos itt az ideje. Ekkor már éreztem, hogy nagy a baj. Egy ismerős orvos segítségével csináltak a csigolyáimról egy röntgent, ahol kiderült, hogy az egyik csigolyámból letört egy darab, ami még mindig ott van, letörve. Azt gondoltuk, ez a darab nyomhat egy ideget és azért vannak a fájdalmak. Elkezdtem úszni, a fitness-t óvatosabban csinálni.  Néha jobb volt, néha rosszabb.Aztán 2014 májusában kirúgtak a munkahelyemről, és én kétségbeestem. Hol találok vendéglátásban munkát ilyen “nyomin”?! Mi lesz velem?! Jó, -gondoltam, legalább lesz időm rendesen kivizsgáltatni magam.  Elkerültem a Gerincgyógyászati Központba, ahova vinnem kellett az addigi összes papíromat, leletemet. Meséltem az orvosnak a tünetekről és a fejemben lévő tudott dologról. Az orvos megvitzsgált, majd közölte, hogy valószínű, hogy a gerincemen is vannak daganatok, de kéne egy gerinc MR… amire hónapokat kéne várni, ha nem szeretnék fizetni érte..Felajánlották, hogy 90 ezerért megcsinálják pár napon belül. Először úgy gondoltam, élek a lehetőséggel, majd józan tiszta fejjel végig gondoltam, és vissza akartam mondani, de nem lehetett. Ellenben én közöltem, hogy márpedig nem fizetünk érte egy kanyit sem. Nem ezért fizetem a TB-t. Nagy nehézségek árán – és az orvosom rosszalló tekintetével- megcsinálták az MR-t. Kiderült, hogy ” jézusom, hát ez nagyon durva”. ( Ja, hát. Hiszen a hátamat MR-ezték..:D Mozdulatlanul feküdni majdnem 90 percig. Köszi. ) Az egész gerinc vonalán vannak szóródásai. Sok kisebb-nagyobb digi-daganat/ én csak “lakó”nak hívom őket / . Mindegyik gerincvelőben, vagy ahhoz nagyon közel helyezkedik el, úgyhogy műteni nem lehet, mert a tolószék esélye nagyobb volna. Nyilván ezt nem hagyom, amíg bármennyire is járok. Telt az idő, a kétsébeesés elmúlt, hiszen a napok mennek tovább, semmi nem áll meg sajnálni engem.( Szerencsére.) Októberben találtam egy új munkahelyet is, tisztességesen csináltam, 3 hónapig 2 munkahelyen, mert közben visszahívtak az előzőbe is. Aztán egyszer csak nem bírta a lábam, 2 napig 16-17 órákat dolgoztam, a második napon -Isten is megpihent, mert rájött, hogy felesleges- aztán összeestem, mert nem bírták a lábaim. A lábujjaim olyan szinten feldagantak, hogy nem fértek a cipőbe, lilás színt vettek fel, mert a vérkeringésem nem működött/dik. Aztán még március közepéig dolgoztam így, rengetg fájdalommal. Alattomos, sunyi fájdalommal, ami sehogy sem akart elmúlni. Egyszerűen úgy éreztem, a daganat megeszi az egészséges-s még boldog- sejtjeimet. Fájt, ha ültem, fájt ha álltam. Aztán eljött az idő, hogy már alíg tudtam egyedül menni, lépcsőzni csak korláttal. ( FELHÍVNÁM A BUDAPESTI VÁROSVEZETÉS FIGYELMÉT, HOGY NAGYON SOK HELYEN AKADÁLYBA ÜTKÖZÜNK- roppant kellemetlen-, AMIATT, HOGY NINCS KAPASZKODÓ!! ) Eddigre már ezer és egy “csodát” kipróbáltam. PapImi kezelést, fehérjetablettát, ezerféle vitamintablettát, mágnesterápiás kezelést, pránát,  gyógymasszázst, talpreflexológiát, zapper kezelést…Az Onkológián javasolták, hogy az egyik csomót, ami bőrön van, és nem belül, szedjük le, és küldjük el szövettanra. Először beleegyeztem, majd vissza mondtam ezt is. Végülis tök mindegy, hogy 1-es vagy 2-es típusú neurofibromatózis-e, ha egyikre sincs gyógymód. Mindeközben láttam, hogy Apa legbelül szenved, és zokog, hogy nem tud segíteni a fájdalmaimon. ( Ugyan egy ismerősömtől kaptam Tramadolor-t, de attól meg szédültem és álmos lettem, a belső fülemre szörnyen hatott, egyszer mozi előtt, még melóban bevettem egy felet, film közben elaludtam miatta és rádőltem a mellettem ülő ismeretlen vállára :’D ) Szóval, minden hatástalannak tűnt. Közben ráeszméltem, hogy magamnak csináltam a bajt. Minden betegséget magunk csinálunk önmagunknak. A rossz, önbántalmazó gondolatokkal, a negativitással, az önsajnálattal. Minden, ami negatív, lecsapódik a fizikai testen, ha már a szellemi test nem bírja “kiválogatni”. Szóval megjött a jóidő, a “szánsájn”, és vele együtt a jókedv, móka, kacagás, gyógyulás. Felmondtam a munkahelyemen, mert maximálisan úgy éreztem, már nem szolgál engem, semmilyen szinten..végtére is az anyagi szint miatt csináltam, hogy el tudjak menni nyaralni. De már azt is összerakosgattam, nem volt miért maradnom. Így a gyógyulásomra is több időt tudok fordítani, és lássuk be, hosszú távon csak ez a fontos. Az egészség. Nem a pénz, nem még egy ruha vagy nem még egy ékszer. A család, a szeretet, a hit és az egészség. Hiszek benne, hogy van egy felettünk álló erő ( akár Isten, akár Allah, akár Univerzum, vagy bármi ), ami nagyobb nálunk, és segít, ha megkérjük. Csak kérni kell, és nem nyavalyogni. Ezt felejtjük el. Hogy nem kézenfekvő minden, nem kapunk mindent “csak úgy”. A befektetett energia megtérül, de be kell fektetni. Hiszek benne, hogy minden egy nagyobb terv része, és, hogy minden jóra fordul.