Alapvetően nem sajnáltatom magam, mindig jókedvű és pozitív vagyok, igyekszem mosolyt csalni a körülöttem lévők arcára. Mert ugyebár mindenkinek az a kifizetődő, ha boldog és kiegyensúlyozott..
Akkor sem volt ez másként, amikor 11 évvel ezelőtt egyik napról a másikra tudtam meg -hogy az ötös lottó főnyereménye – jajj nem, ez itt most nem ez a rész lesz 🙂 – , hogy egy 3,2 cm-es daganat van a fejemben. Természetesen 14 éves fejjel igazán fel sem fogtam ezt, de emlékszem, hogy az MR után kijött az orvosom, azt mondta, hogy ne ijedjünk meg nagyon – itt már könnyes volt a szemem és izgatott is voltam természetesen- , de találtak valamit a fejemben, ami kb akkora, mint egy golflabda. Azt mondta az orvos, hogy ne aggódjunk. Én természetesen 1 pillanat alatt törtem össze, de mivel apa már eltemette a bátyámat, nekem nem szabad gyengének lennem és megtörnöm, mert mi egymásra támaszkodunk. Amikor pl. a bátyám meghalt, és apa nem akarta bekötni magát a zautóban’ a sokadik rászólásomra sem, közöltem vele, hogy kösse be magát, mert nekem már csak ő maradt. De mindezek tudatában hogy ne aggódjon az ember lánya, fiatlsága hajnalán.( Anyámat nem veszem számításba, teljesen felesleges volna, nem tartozik az életemhez, amióta tökretette azt. Ellenben ezzel megtanított arra, hogy én majd milyen szülő NE legyek.) Emlékszem, sírva mentünk kifele a kórházból. Miért pont én? Hát nem volt még elég ostorcsapás? Miért velem történik ez meg? És ha rosszindulatú? És ha sosem gyógyulok meg? Hogy fogok így felőni? Jött a sok önző kérdés, mert olyankor bele sem gondolunk, hogy nem nekünk a legrosszabb, hanem azoknak, akik szeretnek minket.
De aztán csak (f)elnőttem. Mintha lenne más választása az embernek. A napok eltelnek egészségesen és betegen is. A különbség csak annyi, hogy egészségesen gondtalanabb. Illetve, gond mindig van, csak nem mindegy, mekkora. És a legnagyobb kincs, az egészség, -ezt az egy és a rossz forint árfolyam ami biztos ebben az életben. Bár ezt a legtöbb ember elfelejti.
No, de visszatérve. Miután kisírtam magam, a következő teendő az volt, hogy egyek. 😀 Mivel ebben a stresszhelyzetben a szervezet minden szénhidrátot elégetett, az tuti. Majd ezt követően pár nap múlva vissza kellett mennünk konzultálni az orvossal. Vissza is mentünk, vittük szépen az akkor még alig pár papírból álló orvosi dossziémat, -hiszen mint minden jó szülő, apa is elrakta még a megfázásos orvosi papírjaimat is- és diskuráltunk az orvossal. Görcsös, migrénes fejfájások, szédülés, migrén aura, látáskiesés és akkor éppen szemhéjlecsüngés.
Tulajdonképpen emiatt indult el az egész hercehurca. Egyik nap felébredtem, és mintha a bal szemem nem akart volna felébredni. Oké, én sosem voltam egy híresen nagy alvó, de azért ennyire csak nem fáradhatott el a bal szemem, már ilyen fiatalon! Csak résnyire tudtam kinyitni, olyan voltam, mint egy ifjú bádszpenszer, a vékony kis szememmel. Mivel nem múlt el – és mivel idegesített, hogy ultracikin néztem ki 14 éves tinédzserként-, elkeveredtünk háziorvoshoz, majd onnan mindenhová, ahová csak lehetett – igen, az urológiát sem hagytam ki! :D-,majd CT-re, ahol elmosódottan láttak valamit a fejemben az agyamon kivül is, majd pedig koponya MR-re. és amarra. 🙂 Aztán kiderült, hogy az arcomon és a hasamon, hátamon látható cafe-au-lait foltok és csomók is hozzá tartoznak a betegségem tüneteihez, csak az orvosok eddig nem törődtek eléggé velük, és nem figyelmeztettek, hog tulajdonképpen minek a tünetei is ezek. Merthogy ez egy -jelenleg- gyógyíthatatlan(nak vélt) betegségnek, a neurofibromatózisnak a velejárója. Node ezt nekünk 14 év alatt senki sem mondta, pedig születésem óta ott vannak ezek a csomók a testemen. Ennyit a magyar egészségügyről első körben…Szóval azt mondta az orvos, hogy amíg nem okoz panaszokat a mindennapokban számomra ez a daganat, addig nem kell bántani, csak fél évente kontrollra járni, de ha rosszul érzem magam, azonnal menjek.világgá. Meg kell valljam, én személy szerint mindig is egy spirituális emberpalánta voltam. Rák vagyok, no. Ezért – és mert máshogyan nem lehet- kikászálódtam a mély önsajnálatból, és kiírattam magam a mindennapos iskolábajárás kötelezősége alól. Eleinte nem így volt, de amikor már nagyon sokat fájt a fejem, és nekimentem a metróoszlopnak, jobbnak láttam migrénnel nem a suliban csücsülni.De persze bevallom, néha “akkor is fájt”, amikor nem is. Gyarló vagyok én is, no.
Aztán szép csendben, nyugodtan teltek az évek, az 1 daganatból 3, majd pedig 6 daganat lett. De egyik sem okozott mindennapos problémákat, így nem piszkáltuk őket. Aztán 2011 novemberében az orvosom jobbnak látta piszkálni őket, ezért beutalt Debrecenbe gammakéses kezelésre. Nem kell ijedezni, ez nem egy fizikai késsel történő dolog, ez egyfajta sugárkezelés. Egyébként ezt akkor, 21 évesen fel sem fogtam. Persze, rendesen be voltam sz…mármint ijedve, de hogy ez most akkor az általam annyira ellenzet sugár lesz, az nem esett le. Elmondta az orvos, hogy ettől “csak” az adott kezelt területen fog kihullani a hajam, hogy rácsavaroznak lidocain segítségével egy úgy nevezett “koronát” a fejemre, hogy nem kötelező bent maradnom 1 estére a kórházban, saját felelősségre elhagyhatom majd, de hányingerre és szédülésre, fejfájásra készüljek. Mondom oké, ezek eddig is voltak. Nagyon hamar kaptam időpontot, december elején már csavartunk is Debrecenbe. decemberben Demrecenben. Odaérve nem ment könnyen a dolog – mint semelyik kórházban sem kis hazánkban, sajnos-, adatok felvétele, vérvétel. Szerették volna, ha bent maradok estére a kórházban, de én nem szerettem volna, úgyhogy nem éltem ezzel a remek lehetőséggel. Elkültek CT-re, ahová már este 11-kor sikerült is bekerülnünk. Fáradt voltam és éhes, mint a Kis Vuk. És a vizsgálóban olyan hideg volt – tél lévén-, hogy kértem, takarjanak le egy takaróval, ha lehet. Éjjel 1 körül értünk apával egy kis hotelbe, bevacsiztunk a mekiből, mert ugye olyn későn már semmi nem volt nyitva, és megpróbáltunk pihenni. Egyikünk számára sem volt túl pihentető a dolog, hisz másnap kezelés, remegtem és izgultam, mint a falevél. 7-re kellett visszamennünk a kórházba, elkezdeni az egész frenetikus napot.
Az egyetlen, amiért imádkoztam, hogy csak branült ne. Tőlem belecsavarozhatnak a fejembe 4 ponton egy alumínium keret, de hogy én egész nap egy tűvel a kezemben mászkáljak – mert ugye nem fektettek le minket sehová- , na azt aztán már nem!! Nincs bajom a tűkkel, amíg a szép tetoválásaimat varrják fel velük. Az választott fájdalom és tudatos… De az orvosok hajthatatlanok voltak. 🙁 Mint később kiderült, a kontrasztanyagok és a sugár utáni folyékony állapotú fájdalomcsillapító miatt kellett. És, hogyha rohamom vagy bármi bajom lett volna a sugár alatt, az oldott állapotú gyógyszer hamarabb tudott volna segíteni.Értem én, csak.. ,ugyebár. Miután felcsavarozták, órákig tartó várakozás következett, a kerettel a fejemen :(. Majd szóltak, hogy átmegyünk a sugárba.
Több, mint 1 óráig voltam bent a sugárgépben, a fejemet (de legfőképpen az álkapcsomat) iszonyatosan szorították a csavarok, szó szerint fájtak tőle a fogaim, annyira erősre húzták a keretet. Az pedig azért kellett, mert annak a segítségével rögzítették a fejemet egymásik kerethez, ami a sugárgépben lévő ágyhoz volt erősítve. Szóval, hogy picit se mozduljon el a fejem. ( habár én egyszer hapciztam közben, akkor úgy is éreztem, hegy elmozdult, de ezek szerint mégsem.) Mikor vége lett, fájt a fejem – de bár ne mondtam volna, mert olyan gyorsan nyomtak a branülömbe egy oldott fájdalomcsillapítót, hogy feszültek az ereim, és nagyon fájt- , de ettől eltekintve jól éreztem magam. Végre túl vagyok rajta, húzzunk innen a fenébe. Saját felelősségre engedtek el, de az biztos, hogy én nem rohadok bent egy kórházban, csak ha nagyon muszáj.
Arra már nem emlékszem pontosan, hogy hányan voltunk kezeltek egyszerre, kb 5-6. Egy néninek már az elején, a leletek tanulmányozása után megmondták, hogy mégsem tudják kezelni, mert őt már nem lehet, annyira rossz az állapota. Sírva mondta az orvosnak, hogy dehát ő ezért utazott órákon keresztül ide. Az orvos csak megvonta a válát, persze mi mást tudna tenni.
Nekem a végén kicsavarozták a fejemből a keretet, aláírtam a kötelezőket, és elengedtek haza, Isten hírivel.
Utána elég sokáig rosszul voltam, csomókban kihullott a hajam – ez volt az egyetlen pont az egész alatt, amikor sírtam. Az én szép hajam, és csomókban hullik ki.. mi lesz velem?! Mennyire nevetséges, hogy ez volt a legnagyobb gondom, dehát kinek mi..
Aztán idővel elmúltak a rosszullétek, kitisztult a szervezetem, a hajam elkezdett visszanőni, addig pedig a mozgólépcsőn mindig az akkori barátom állt mögém, akit csöppet sem zavart annyira a haj dolog, mint engem.:)
Az idő minden sebet begyógyít, csak olyan nehéz kivárni azt az időt…
“Ha tudnád, hány jól alakuló dolgot rontottál el életedben csupán azért, mert türelmetlen és számítgató énedre hallgattál, aki nem bírja, ha “nem történik semmi!” – megdöbbennél. Angyalok munkáját tetted tönkre, mert nem hagytad beérni a dolgokat.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: